Nagy idők nagy tetteket kívánnak. Ahol a nyomor nagy, és az igazságtalanság mételyezi a társadalmat, ott a néma ajakak is hangos jajkiáltással hívják az igazságot.
És hol igénylik a hősi tetteket, ott előbb-utóbb felbukkan egy hős, hogy elhozza az igazság fényét.

1800 valamikor; valahol Argentínában, Mexikóban, vagy valami Spanyol nyelvű országban; egy poros kis faluban.

Tél volt. Jéghideg tél.
A banánfákon csak nyeles jégkrém termett, a fügefákon apró fügebonbonok függtek. A hatalmas síkság melyen a lovak szabadon és nyihogva rohangáltak, most szikrázó fehér csillámporral volt bevonva.
Még a vidám kis Hâciendâ-k teteje se világított tűzvörösen mint szokott, hanem beleolvadt a táj fehérségébe.
Egyszóval: tél volt.
Ez elég röhejesen hatott az egyenlítő közelében, de ez csupán a majmokat zavarta, akik inkább elutaztak egy távoli országba népdalokat énekelni, és a népet vidítani makogó beszédükkel.

De ez a tél nem zavarta Don Hosě Coronita del Fuěgo-t.
Ha valami zavarta, az csupán az lehetett, hogy ilyen hülye nevet adtak neki.
Sokszor kérdezte még bohó ifjúkorában megboldogult édesanyjától Lucecita Maria Scent Lhuiza del Fuego-tól (Isten nyugosztalja!), hogy miért nem lehetett például Bélának  nevezni?  Vagy Józsinak?
Anyja ilyenkor mindig pörölt vele egy adagot, ami leginkább valamiféle spanyol rapszövegnek hatott gyorsasága és érthetetlensége miatt, majd elment és sütött 60 kiló Nacho-t.
Mivel a kis Don Hosě Coronita del Fuěgo szerette a Nacho-t -főleg azért, mert apja (akinek a nevét helyhiány miatt itt inkább nem közölnénk) mindig mondta: Nacho! Ettől leszel Macho!- ezért egyrészt gyakran kérdezte anyjától ezt az igen fontos kérdést, másrészt soha nem derült ki, hogy a kis Don Ho...faszom: Józsi eléggé furcsa fétisimádatot fejlesztett ki. És mivel ez nem derült ki, ezért a furcsa fétist, se anyja válaszát nem fogjuk soha megtudni. Halleluja!

Szóval Don... Józsi (jólvan bazz, akkor Hosě, tudom hogy spanyol) boldogan üldögélt aprócska Hâciendâ-jának aprócska teraszán, és aprócskákat szívott az aprócska Kubai szivarjából, és aprócska koktélkát iszogatott az aprócska poharából.
Tette mindezt azért, hogy egy csomó szóismétlés legyen egy mondaton belül; másrészt meg azért, mert a főhős mindig egy szerény, hősies, nagylelkű ember, aki a 2000 négyzetméteres birtokának 300 négyzetméteres teraszán szivarozva és kotkélozva is átérzi a nép nyomorát.

Na de ne vágjunk a dolgok elébe.

Most, hogy bemutattuk a főhősünk, és elmorzsoltunk egy könnycseppet a szemünk sarkában a hős ilyen mértékű melegszívűsége és sanyarú gyerekkora láttán; fejezzük be a szipogást, a prológust, és jöjjön a cím, és az "In medias res". Pont. Huhhhh...